Sok történetet hallottam Kásztól a földi közlekedési módokkal kapcsolatban. Autók, buszok, vonatok, repülők, mik annyi embert tudnak szállítani, mint egy hatalmas hajó. Mindenképpen ki akartam próbálni valamelyiket, így nem volt kérdés, hogy Gáiszról átérkezve ez volt az egyik legizgalmasabb dolog számomra.
Kász amint hazajött, elég hamar visszaállt a régi, nem túl utazós énjéhez, amiről korábban hallottam. Ez egy kicsit zavar, hiszen imádok vele menni bárhova, szerencsére azért néha rá tudom venni, hogy ide vagy oda elvigyen. Pénze lenne rá, de nem akar hozzányúlni. Nem mondom, hogy teljesen jól értem, de lekötötte szinte mindet. Csak annyit használ fel, amennyi feltétlenül kell, így pedig azt mondja, hogy repülésről egy ideig még nem lehet szó, ismerkedjek csak a környékkel.
Valahol érthető. Ha hamar elvinne a bolygó legjobb helyeire, elveszne az egész világ varázsa, így szép lassan adagolva nekem is nagyobb élmény minden.
Viszont egyetemista lettem, így muszáj volt önállósodnom és egyedül átszelni a várost. Ami azt illeti, ez nem mindig kényelmes megoldás…
Hazudnék legalábbis, ha ezt mondanám.
Engem a legtöbb ember ösztönösen szeret. Van aki érzékenyebb erre, van aki jobban figyelmen kívül hagy, de a reggeli forgalomban többen szándékosan oda állnak a buszon, ahol én is vagyok. Rendszeresen fordul elő az, hogy ha elől szállok fel a járműre, akkor ott alakul ki csomópont, ahol éppen megállok. Ha a busz közepéig elmegyek, akkor ott lesz tömeg, ha a végéhez, akkor a végén. Mindenki jól érzi magát a környezetemben, ez megnyugtató, de így néha leszállni is nehéz a járműről, van olyan, hogy fent maradok rajta. Az biztos, hogy succubuszként nem panaszkodhatom, egész napra annyi energiát ad nekem ez a rövid busz út, hogy egy sárkányt is le tudnék gyűrni. Nem tudom hány démon mászkál még rajtam kívül a városban, de ezek az utazási módok nekünk elég kielégítőek.
Az egyik első önálló utazásaim egyike volt, amikor pár fura figura szállt fel a buszra. Mint kiderült, a jegyeket és bérleteket akarták, olyanom viszont nekem nem volt. Nem tudtam, hogy mit kell csinálni, így kicsit féltem, mikor hozzám is odajöttek és kérték ezeket tőlem.
– Jegyet vagy bérletet legyen szíves! – szólalt meg az idősebb ellenőr.
– Elnézését kérem, de nekem nincs olyanom – válaszoltam félve.
– Az nem jó hír akkor… A következő megállónál szálljon le velünk.
– Nem lehetne ezt elkerülni valahogy?
– Ha vett volna jegyet, utazhatna…
– Nem tudtam, hogy kell, senki nem mondta.
– Akkor én most mondom magának. Közben mutassa az igazolványát!
– Kérem, az igazolványomat?
– Személyi, lakcímkártya.
– Azok milyenek?
– Elnézést, de ön biztosan rendben van? Szedett valamit?
– Szedni valamit? Sajnálom, de tényleg nem értem.
A buszon elég sokan néztek minket, nem nagyon értettem, hogy mit akarnak tőlem. Nagy a zaj ebben a városban, nehéz kiszűrni ki mit akarhat tőlem. Közben be is futott a busz a megállóba.
– Szálljon le velünk kérem.
Leszálltam velük. Kicsit féltem, hogy mit akarnak tőlem. Intettek is valakiknek a megállóban, mint kiderült, pont két rendőr mászkált arra.
– Ismét problémás utas? – szólalt meg a rendőr.
– Együttműködő, de zavartan viselkedik – mondta az ellenőr.
– Hölgyem, láthatnám az igazolványát? – kérdezett a rendőr.
Mivel egyre kínosabban éreztem magam, elkezdtem kutakodni a táskámban. Közben eszembe jutott, hogy mire is gondolhatnak.
– Ezek azok? – kérdeztem félve.
– Pontosan… – elvette közben az igazolványtartó kis tokomat. – Nocsak, ez milyen okból van magánál?
Felmutatta a Hatósági Igazolvány feliratú kártyát.
– Azt mondták, mindig legyen nálam.
– De van valamilyen oka ennek? Beteg?
– Nem szoktam beteg lenni, jól vagyok köszönöm.
– Melyik orvos és miért adták oda magának?
Tudtam, hogy nem mondhatom azt, hogy Hermész, mert az nem normális dolog ebben a világban, így Kász jutott csak az eszembe.
– A barátom mondta, hogy ezt tegyem el.
– És mit mondott, miért tegye el?
– Azt mondta, hogy mondjam azt, hogy mozgáskorlátozott vagyok.
Erre éreztem, hogy a rendőrök és az ellenőrök is meglepődtek és gyanúsnak kezdtek találni.
– Kérem mutassa a táskáját a kollégámnak – komolyabbra vette a szót az intézkedő rendőr. – Van magánál bármilyen szúró vagy vágó eszköz?
– Kérem, nincs nálam semmi ilyen dolog!
– Közben forduljon meg, átnézem magát.
Elkezdett fentről lefele végigtapogatni. Nem mondom, hogy rosszul esett volna, de Kász azt mondta korábban, hogy csak mértékkel szabad a Földön az emberekhez hozzáérni, így nagyon meglepődtem.
– Ez meg mi?! – lepődött meg a rendőr. – Kérem húzza fel ezen a lábán nadrágjának a szárát!
Felhúztam. Mindannyian nagyon meglepődtek, éreztem, hogy kellemetlenül és elszégyelve érezték magukat
– Óh, értem… Elnézést kérünk, nem akartuk, csak nem tudtuk, hogy önnek…
– Ja, a hiányzó lábam? Igen, az nemrég lerobbant rólam.
Erre még jobban meglepődtem, de hallottam, hogy arra gondolnak, hogy biztos valami erős fájdalomcsillapítót kell akkor szednem, és azért viselkedek zavartan. Elkezdtek visszaadni mindent a kezembe, az ellenőr nő pedig odajött hozzám.
– Drágám, ha olyanokkal találkozik, mint én, és a jegyét illetve a bérletét kérik, csak mutassa meg nekik ezt a kis kártyát, jó? Ha kérdezik, hogy mi a gondja vagy betegsége, akkor hivatkozzon a lábára, mivel azért kapta ezt a kártyát.
– Áh, értem, akkor ezért nem kell nekem jegy és bérlet!
– Pontosan.
– Elnézést, ha furán viselkedtem, még új vagyok a városban.
– Semmi gond, ne aggódjon! – válaszolták szinte mindannyian nagyon kedvesen és szeretettel telien.
Közben megérkezett a következő busz.
– Szálljunk fel erre vissza! – szólalt meg az ellenőr, közben a rendőrök is elköszöntek.
Ezután nem éreztem szükségét, de a két ellenőr balról és jobbról is átkarolt, és felsegített a buszra, majd azonnal helyet kerestek nekem. Nem szoktam ülni, de ragaszkodtak hozzá, hogy pihenjek és ne akarjak felállni. Végül nem ellenkeztem, mert éreztem, hogy így esik nekik a legjobban a dolog.
Sajnos viszont nem mindenkinek jelentenek kellemes utazást ezek a járművek. A múltkor egy nő arról mesélt remegve egy barátnőjének a megállóban, hogy alig mer felszállni, mert pár napja egy szatírral találkozott a villamoson. A képességeimet használva a fiatal nőt lenyugtattam, én viszont eldöntöttem, hogy levadászom a szatírokat.
Pár hétig szándékosan hosszabb útvonalon mentem hazafelé, hol busszal, hol villamossal. A harmadik héten fel is figyeltem valakire, akire illett a leírás. Egy rendkívül szőrös, alacsony, de erős testalkatú férfi, nagy bozontos hajjal, és bizony nagyon ki is volt éhezve. A lába nem stimmelt, de nem foglalkoztam ezzel, hiszen félig nekem is műlábam van.
Odasétáltam hozzá a villamoson, hogy megelőzzem a bajt. Elkezdtem bámulni közelről. Egy idő után már eléggé zavarta, így kérdezni kezdett tőlem.
– Segíthetek?
– Csak figyelek, hogy minden rendben menjen.
– Értem, de miért is?
– Nem fontos.
Egy időre elfordult, de újra kérdezni kezdett.
– Van valami rajtam?
– Még van, ez így jó is.
– Mi van még rajtam?
– A ruhája. Nem lenne jó, ha villamoson kezdene el megint vetkőzni.
– Tessék?! – meglepődött hangon kérdezett vissza.
– Az ilyesmi itt nem a norma része, de talán tudok segíteni.
– Mivan?!
– Nem szeretném, hogy ugyanazt csinálja, mint a múltkor azzal a fiatal nővel.
– Hölgyem, azt se tudom ki maga!
– Tudom, hogy nehéz uralni, de nem megoldhatatlan, nekem aztán elhiheti!
Csak vakarta a fejét és aztán elfordult. Mikor belehallgattam a gondolataiba, körülbelül ezt hallottam: Mit akarhat tőlem? Most kikezd velem vagy csak gúnyol?
– Nem akarok magától semmit, csak azt ígérje meg, hogy többé nem veszi elő a tömegközlekedésen, jó?
Teljesen ledöbbent és szóhoz sem jutott. A busz megállt és leszállt.
Másnap ezen az útvonalon mentem, többször is, és ahogyan számítottam rá, megint felszállt, de amikor meglátott, elindult a másik irányba. Megint odamentem hozzá.
– Már megint maga? Csak hagyjon utazni!
– Itt vagyok, ha segítség kell!
– De mégis miben kéne a maga segítsége?!
– Jobb lenne, ha a párjával vagy ha nincs, akkor is valahogy máshol vezetné le a dolgot. Vannak erre szakosodott profi női szolgáltatások, akik segíthetnek!
– Maga…!
Pár magában elmormolt káromkodás után megint leszállt.
Ezt eljátszottuk még kétszer, többet nem járt arra, de én azért továbbra is azt a villamost használtam, nehogy visszatérjen.
Az egyik nap viszont éreztem, hogy készül valami a villamoson. Biztosnak éreztem, hogy a szatír visszatért, ezért rá is erősítettem a vágyaira, ha valódi a szándék, akkor könnyebben megtaláljam. Gyorsan végigjártam a járművet, hogy ráleljek és még időben leállítsam a cselekedeteit, de nem ő volt a járművön, hanem valaki más. Egy látszólag jól öltözött, jól borotvált, magas úr volt az, aki érezhetően magához akart nyúlni.
Így is tett. Már húzta le a zipzárt a nadrágján egy tinilány mögött, de gyorsan kapcsoltam és hatalmas fájdalmat irányítottam oda neki, amitől sírva összecsuklott. A villamos meg is állt, mindenkit leszállítottak, őt a mentők vitték el. Gondoskodtam róla, hogy még hetekig mozgásképtelen legyen.
Mikor hazaértem, utána Kásszal elmentünk néhány egyetemmel kapcsolatos papírmunkát intézni a kormányablakba. Elmeséltem a történetet neki és megdícsért. Viszont volt olyan része, amit nem értettem, és furcsa is volt ez az egész. Ezért megosztottam vele aggályaimat, miközben visszafelé a megállóban vártunk.
– De nem tűnt szatírnak… Borotvált, jó magas, mégis vékony volt és nem is volt szőrös. Hogy lehet ez? – kérdeztem.
– Várj, miért kéne szőrösnek és alacsonynak lennie?
– Mert a szatírok ilyenek. Nálatok nem?
– Bárki lehet szatír, nem látszik az úgy az embereken. Vagy igen?
– Az ember csak felismer egy szatírt… hacsak… a földi szatírok alakváltóak?
– Miről beszélsz te?
– A szatírokról. Alakváltóak?
– Ai, miért lennének azok?
– Mert a múltkor még nem úgy nézett ki. Majdnem átvert…
Közben megérkezett a busz. Felszálltunk, előbb Kász, el is indult hátra, majd megállt valaki mellett. Ekkor láttam, hogy ez bizony az első szatír, a szőrös fajta. Ám mielőtt szóltam volna, Kász már szóba is elegyedett vele, gondoltam, hogy felismerte a veszélyt és elintézi most ő a dolgot.
– Aitan, gyere csak! – Szólt Kász nekem, miközben elindult a busz. – Bálint, bemutatom a barátnőmet, Aitant! Aitan, ő itt a főszerkesztőm, Bálint!
Hát, Bálint szeme kikerekedett, ahogy az enyém is… Ott és akkor esett le, hogy a szatír szót nem szó szerint kell érteni, mert az csak hasonlat, és nem minden szőrös és kanos ember potenciális szellemlény, mint amire én számítottam… Szegény Bálintot én pedig ok nélkül napokig zaklattam, csak azért, mert szőrös…
Az utazás további része elég kínos volt, de semelyikünk nem szólt Kásznak semmit róla, így nem is tudhatta, hogy miért lettek szigorúbbak a cikkleadási határidők, mint eddig. Bocsi drágám, majd kiengesztellek valahogy ??
