Másnap Rix ismét bement a városba. Volt, mikor ellenségként, volt, mikor barátként, de sűrűn járt-kelt ezeken az utcákon. Szokásához híven aludni nem igazán sikerült neki. A karikás szemeit viszont már megtanulta a mágiahasználat mellékhatásaként kimagyarázni. Ezt persze soha senki nem vette be neki.

Megérkezett a térképen jelölt pontra, ami egy templom volt, amit Jolka istennő tiszteletére emeltek. Rix nem igazán szereti ezeket a helyeket, mert az istenek se szeretik őt, nagyon soknak tett már keresztbe a puszta létezésével. A fölösleges baljós dolgok, amik őt követik évszázados terhet jelentenek az isteni adminisztráció számára.

Volt olyan hét, amikor annyi halottat írtak Rix számlájára, hogy többeket visszaküldtek az élők világába, mert felborult a természet egyensúlya. A hivatalnokok nem bírták a sok holtat lepapírozni, ezért gyakornok, alsóbbrendű isteneket vettek fel más irodákból, hogy kezelni tudják a helyzetet. A baj az volt, hogy egy isten általában csak ahhoz ért igazán, amire rendeltetik. Így amikor a hibernáló nyolclábúak istenét beültették, hogy intézze el a mágus által a csatában elesett katonákat, akkor az visszaküldte a lelkeket az élők közé, mintha csak téli álmot aludtak volna. Mondani sem kell, az oszladozó, sétáló hullák az utcán nemcsak a lakosságba fagyasztották bele a szart, de Rixbe is.

Ez az incidens végül több szempontból is rosszul sült el. Az istenek „új biztosítékokat építettek bele a rendszerbe, hogy ilyen többé ne forduljon elő” (megjegyzés: 5 évvel később ugyanúgy előfordult). De az biztos, hogy az eset Rixnek rengeteg ellenséget szerzett az élők és a túlvilágon lévők között egyaránt.

Rix a templomba belépve azonnal megszédült, így gyorsan le is kellett ülnie. Nem a vérnyomása esett le, csupán a helyi isten, Jolka mutatta ki iránta érzett szeretetét. Rix elővette a pénzérméjét, amire a bódultság azonnal eltűnt.

– Mit akarsz? – kérdezte egy rendkívül morcos hang Rixtől. Ő nem látott senkit maga körül.
– Több tiszteletet első körben!
– Ugyan miért adnék neked tiszteletet, te korcs?!
– Tudsz róla, hogy bármikor lerombolhatom ezt a kócerájt, ugye? Ismerlek titeket, hívők nélkül fabatkát sem értek. Elég sokáig élek ahhoz, hogy lássalak örökre eltűnni – ezután hosszú hatásszünet volt, még az istennő sóhajtása is érződött a levegőben. – Fel foglak robba… – kezdett bele Rix, de Jolka közbevágott.

– Rendben, értettem a célzást. Kezdjük elölről. Mit szeretnél, gyermekem?

Rix elmagyarázta neki a helyzetet a császárral. Illetve azt is megemlítette, ha nem tesznek valamit, így is, úgy is eltűnik ez a templom a birodalommal együtt, mert egyre több szomszédos ország feni a fogát az uradalomra.

– Jól van. Tudok megoldást nyújtani a problémádra. Hogy tudd, kivel van dolgod, ajándékot adok át neked. Először is, gyermekem, nyúlj a pad alá. Találni fogsz egy üvegcsét. Nagyon vigyázz, mert ha a kupak… – csörrenés zavarta meg a helyi isten beszédét – … ha a kupaknál fogod meg, akkor le fog esni és összetörik.

Rix nem mondott semmit, csak ült, és megnézte közelebbről a kupakot, majd kurvaanyázott magában.

– Semmi gond. Balesetek előfordulhatnak. Fel vagyok készülve erre is, így ez esetben kérlek, menj oda a bejárattól balra lévő dobozhoz – Rix odament. – Jó, most állj rá – Rix felállt rá. – Jó, most a jobb kezeddel nyúlj fel a gerendához, és érezni fogsz egy zsinórt, azt a zsinórt, ha meghúzod, akkor… – csörömpölés szakította meg a helyi isten beszédét… – akkor minden le fog esni, ezért fontos, hogy ne húzd meg.

– Direkt csinálod bazdmeg? Tényleg azt akarod, hogy felgyújtsam ezt a kócerájt?!
– Te nem várod meg, te hülye kis korcs, hogy befejezzem a mondatom!
– A fontos dolgokat mondd először, a fontosakat!
– Kétezer éve nem beszéltem emberrel. Mégis honnan tudnám, hogy mi a fontos?

Rix nyelt egy nagyot.

– Szóval most mit csináljak?
– A templom raktárába menj be, ott van egy polc, rajta három üveggel. Tetszőlegesen vedd le valamelyiket.

Rix várt. Csend. Végül megszólalt.

– Ennyi? – kérdezte gyanakodva Rix.
– Igen, ennyi, miért, mit vársz még tőlem?
– Nem fog összetörni, ha bemegyek és leveszek egy üveggel?
– Hacsak le nem ejted, nem.

Rix forgatta a szemét, de bement a raktárba, pár perc múlva azonban kijött.

– Mindhárom üveg üres.
– Hogy-hogy üres? Teli kéne, hogy legyenek!

Rix türelme eléggé a végét járta, mire Jolka megszólalt.

– Nem mondod, hogy a papom megitta… Hát azért nem aludt a múltkor két hétig?! És azért tartotta meztelenül…
– Leszarom a papodat! Mondd meg, mit csináljak?!
– Ezt megitták, azokat meg mind összetörted. Én már nem adhatok neked semmit.
– Hú, de kibaszott nagy áldás vagy te a világunkra meg a városunkra, hogy össze ne fossam magam hatalmasságodtól…
– Sajnos most el kell menned.
– Ennyi? Nyugodjak bele?!
– Nem mondtam volna? A szomszéd kisboltban a sárga színű fűszert kérd ki. A teljes tasakot itasd meg vele, oszt’ jó napot.

Rix köszönés nélkül kiviharzott, vett a sárga fűszerből és visszament a kastélyba.

Estére járt már, Rix elindult a piacra. Nincs legális piac ilyen késő tájt, legfeljebb késő esti vásárok vannak ünnepek idején. Rix viszont nem is ilyen helyre akart menni. Valami jó erős anyagot akart szerezni, hogy végre észhez térítse az uralkodót. Betért egy kis bárba, tudta, kit keres. Letett egy ezüstérmét a pultos elé, aki erre már nyitotta is az alagsori ajtót, ahová csak nagyon különleges vendégeknek van lehetősége lejutni.

– Srácok, srácok, hát nézzétek, ki van itt?! A csodálatos és mindig elbűvölő Rix! – rohant elébe a lépcsőn leérkező lányhoz a kocsma tulaja. – Hadd nézzelek meg, hát semmit se változtál! – Rix láthatóan jól tűrte a nagy darab, kiöltözött, piától és dohánytól bűzlő, kopasz, de szakállas üzletembert.

– Pedig ha tudnád…
– Hány éve is jártál utoljára itt? Tíz?
– Szerinted számolom?
– Hallod, nem akarod, hogy a fiam esetleg…
– Nem!
– Jó-jó, csak hülyültem! Srácok, nézzétek, maga a birodalmunk főmágusa tette tiszteletét nálunk! – hátul a gyanús porokat méricskélő emberek tisztelettel bólintottak, de láthatóan nem nagyon értek rá.
– Bardobáns, ha már lejöttem a pöcegödröd legmélyére, meg se kínálsz valami kibaszott erőssel? Elittad a kibaszott modorod?
– Kerl. Kerl! – kiáltott hátra a tulaj, de nem jött ki senki az irodából.
– Ne fáradjon, uram – szólt ki az ajtón az egyik férfi –, jövök én helyette! Kerl már megint megnyalta az ujját – Bardobáns először meg akart szólalni, de lehunyta a szemét és megvárta, hogy Kerl helyett odaérjen a rövid, barna hajú, magas kollégája, akit Bádogos néven ismer – Szóval, miben segíthetek?
– Hozz nekünk a szekrényből egy kimértet!
– Bardo, várj! Piára gondoltam – szólt közbe Rix.
– Akkor a kimért mögött lévő bársonyosat!
– Azonnal!
– Ja, de azért töröld le előtte! – kiáltott Bádogos után Bardobáns. – Jaj, drága Rixem… – a hajába túrt volna, de nem volt neki. Így csak úgy csinált, mintha lenne. Elég fura volt. Rix sajnálni kezdte.
– Ne folytasd, tudom bazdmeg… Mindenkinek megvan a maga gondja, mi?
– Igen, de üljünk le addig. Biztosan nem ezért fáradtál ide, hogy az én megposhadt piámat igyad. Mi kell? – Rix diszkréten átadott egy papírfecnit Bardobánsnak, aki azt elolvasván azonnal összeráncolta a homlokát. Majd vissza is adta Rixnek, aki azzal a lendülettel elégette a kezében. – Ez azért elég komoly ügy. Mondanám, hogy vidd magaddal Kerlt, aki tudná, hogy kihez fordulj, de ha jól hallom éppen a katica szájában talált kiskutyákról énekel, ezért nem vennéd hasznát – hátrafordult.

– Kussolj már bazdmeg! – visszafordult Rixhez.
– Parancsoljanak – adta át számukra az italt a sármos Bádogos.
– Itt van viszont ő – folytatta Bardobáns. – Bádogos ismeri a várost, mint a tenyerét.
– Én, uram?
– Ki más?!
– Én Qvarlan vagyok.
– Qvarlannak hívnak?
– Holdot Qvarlan, igen. Múlt héten költöztem fel ide. Véletlenül pont ebben az üzletben szálltam meg akkor, amikor az a kutyás Ficin néni éppen a galambokat kergette el, úgy jött oda hozzám a Kárism bácsi. Nem ismertük akkor még egymást, de megmutatta a kedvenc csizmáját, amit az apjától kapott, és nemrég Ficin néni kutyájának a szarába…
– Már tudom melyik vagy, baszod magad, amelyik folyton pofázik! Melyik a Bádogos akkor?

Egy mérős kolléga hátulról megszólalt.

– A Bádogost a Kicsi Dzsói felakasztotta.
– Mikor akasztotta fel? – kérdezett vissza Bardobáns.
– Három éve.
– Te jó ég, szegény Bádogos! Jó ember volt pedig…
– Hú, hallottam már ezt a történetet – szólalt meg újra Qvarlan –, ez volt az, amikor a Kicsi Dzsói először papuccsal verte, mire a Bádogos úgy sipítozott, mint akit…
– Ha nem kussolsz el azon nyomban, addig nyomkodom fel a seggedbe a papucsodat, amíg az fel nem robban! Takarodj! – Bardobáns megint a hajába akart túrni, de továbbra sem volt neki. Furcsa volt még mindig. Rix még mindig sajnálta.
– Mondjuk legalább már értem, miért nyaldosta az ujját a szobatársa – szúrt oda gúnyosan Rix.
– Jaj, Rix, nagyon nehéz manapság normális munkaerőt találni! Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Na de a lényeg, akkor adok egy térképet. Aztán ugyanazzal az érmével, amivel ide bejutottál, be tudsz menni majd oda is. Viszont nappal kell menned – közben rajzolt gyorsan egy térképet és elmagyarázta az utat.
– Köszönöm, Bardobáns.
– Mikor látlak legközelebb?
– A temetéseden. – Rix már indult volna, de hirtelen megfordult. – Te, figyelj, Bardo! Nem akarod, hogy vénségedre kezdjek valamit a kopaszságoddal?
– De… hát én nem is vagyok kopasz.

Rix szeme elkerekedett.

– Olyan ragyogóan sima a fejed, hogy ha egy sapkát raknék rá, súrlódás nélkül csúszna le róla.
– Borotválom, azért. Hát nem menő így?
– Na, menj a büdös picsába! Amúgy tényleg az.

Rix felsietett, kezébe kapta az érméjét és hátra se nézett. Mosolygott egy jót – az a barom még mindig meg tudta lepni. No meg más problémáját látva el tudott feledkezni a sajátjáról, kicsit megkönnyebbült a lelke, erre már nagyon szüksége volt.
Aztán kutyaszarba lépett.

Csattanás, kopácsolás, sistergés. Ezek talán azok a hangok, amik a legjobban leírják egy kovácsműhely atmoszféráját. Ége kis falva messze földön híres mestereiről, így a Bronzkalapács kovácsműhely is a régió egyik ékköve.

Az üzletet Kovács Hulon vezeti, segédei pedig Lotondi Jácol és Meszes Bobi. Hulon a mesterséget apjától tanulta, aki a nagyapjától, az pedig a dédapjától, aki még az ükapjától leste el a fogásokat, ő pedig a család ősatyjától örökölte a tudást. Jácol és Bobi paraszti családból származtak, ám Hulon hamar meglátta bennük a lehetőséget, ezért kitanította őket a mesterség csínyára és bínjára. Tervei között szerepelt, hogy a két fiúra hagyja műhelyét, neki ugyanis csak lányai születtek, és azok is már lassan egy évtizede férjhez mentek.

A kovácsműhely nem volt nagy, de mégis a királyság egyik legjobbjának számított. A Bronzkalapács magának a koronahercegnek és a területért felelős grófnak készítette a fegyvereket, páncélokat és lovas szerszámokat. Nyugtuk nem volt sok, de sosem zargatták őket. A határidők tarthatóak voltak, a minőség pedig mindenki számára a legfontosabbnak számított.

Jácol és Bobi azonban nem mindig jöttek ki jól egymással. Látszólag minden rendben volt közöttük, de néha előbújtak az elfojtott problémák. Hulon ezeket a szituációkat nagyon sajnálta, fájt miatta a szíve, hiszen mindkét fiút sajátjának érezte, ezért nem tudott igazságot tenni kettőjük között.
Egyszer azonban megtörtént az a tragédia, ami minden családot megmérgezhet, ahol hatalomért megy a harc. Este nyolc volt, s kora okán Hulon már az igazak álmát aludta és már Bobi is lefeküdt. Hulon úgy horkolt, hogy néha a házban lévő üvegedények is beleremegtek.

Jácol viszont ébren volt. Nem tudott aludni. Egyszerűen úgy bökte a csőrét valami, hogy már erek dagadtak a homlokán. Sokáig tűrt, de egyszer csak elszakadt az a bizonyos cérna, felkelt a konyhaasztal mellől, megfogta a kését és dübögve felrohant az emeletre. Az ajtók zárva voltak, nem érdekelte, nagy hangzavarral berúgta azt, üvöltött egyet és megtörtént a tragédia.
Azt hitte, hogy Bobihoz megy be… De nem, ezúttal Hulon aludt Bobi helyén, mivel Hulonnak, a legendás kovácsmesternek fájt a háta, és ki akarta próbálni Bobi ágyát, hátha az segít rajta.
A zajra Bobi is felriadt, azonnal odafutott Jácolhoz, aki zavart tekintettel, csöpögő késsel a kezében ott állt Hulon fölött. Lényegében apja felett…

– Mit tettél?! – kérdezte megrendülve Bobi Jácolt.
– Én?! – értetlenkedett Jácol. – Neked kellett volna itt lenned, nem Hulon mesternek!
– Azt kérdeztem, mit tettél?!
– Én csak…

Jácol összerogyott az ajtóban. Bobi nem jutott szóhoz. Nem értette a helyzetet. Jácol, aki mindig rendes volt, odafigyelt, itta Hulon minden szavát, most így, éjnek évadján, ilyet tett…
Hulon rémült, fagyott tekintete belevésődött mindkét fiú lelkébe. Egyikük sem akarta soha így látni a mesterét. De nem lehetett mit tenni. Nem volt már mit tenni. Éppen ezért törte meg a csendet maga Hulon mester.

– Mi a fasz bajotok van nektek, miért nem hagytok aludni?!
– Én csak… – Jácol hebegett, alig bírt beszélni a sírástól – dühös lettem, hogy Bobi megint az én késemmel evett.
– Bocsánat haver, csak ez volt tiszta.
– Csak szólni akartam, hogy ez az enyém, ne egyél vele, de amikor benyitottam, véletlen Hulon mestert ébresztettem fel ezzel. Ne haragudjatok!

Ezután mindhárman összeborultak, megbocsájtottak egymásnak és ennyi.
Mármint tényleg ennyi, jön a következő rész, pápá.

Karonisz minden hajnalban már javában dolgozik saját kis pékségében. A szőke lány messze földön híres erejéről, kitartásáról, szépségéről és persze páratlan péksüteményeiről. Mire a reggel 6 órai nyitás a kezdetét veszi, már hosszú sorok állnak nála, és várják, hogy jusson nekik valamilyen kenyér, süti, vagy akár csak egy kis morzsa, akkora ugyanis a kereslet. Szegény lány bármennyit is dolgozik hajnalok hajnalán, reggel nyolcra már üres a pultja, és egészen délután ötig így is marad. Ekkor viszont újra kinyit, és az utca ismét megtelik emberekkel, egészen este hétig, míg el nem fogy a második adag péksüti.

A péklány kénytelen volt súlykorlátot bevezetni. Termékeiből mindösszesen fél kiló vihető el, hogy mindenkinek jusson. Ezt kihasználva vannak, akik külön üzletet vezetnek Karonisz pékségére építve. A sorban állók napszaktól és hőmérséklettől függően fagyit, teát, kávét vagy vizet vehetnek, és ha kell, a leleményes nyerészkedők ezeket el is csomagolják elvitelre.

Karonisz specialitása a vaníliás pufi, ami rendkívül lágy, kelt tésztából áll, ezt pedig elképesztően finom vaníliás pudinggal tölti fel. De messze földön híres a rétes tésztája is, aminek köszönhetően országos bajnokságokat is nyert már. De a helyiek mégis a pufit követelik tőle, így a rendelkezésre álló mennyiséget általában a vanília beszerezhetősége szabja csak meg.

Mindenki csak csodálkozik, hogy bírja az erős karú, mégis alig százhatvan centis csöppke lányka egyedül vezetni vállalkozását. Többek szerint megőrült, hogy még mindig nem vett fel maga mellé senkit sem. A lány azonban makacs, nem enged kemencéje közelébe egy lelket sem, neki pontosan elég az, ha látja az emberek mosolyát, miközben ételét fogyasztják.

Nagy nyeresége sincs. Az árakat úgy lőtte be, hogy a bérleti díj, a rezsi és az alapanyag költség kijöjjön, plusz maradjon pár százalék a fejlesztésekre vagy karbantartásra, amennyiben szükséges. Magára nem gondol, nincsenek luxus vágyai, a pihenés nála pedig annyiból áll, hogy a reggeli zárás és a délutáni dagasztás előkészítése után egy pár órát tud szunyókálni.

Most biztos azt gondolod, hogy valami történni fog ezzel a karakterrel. De nem fog semmi se. Egyszerűen ez csak egy kedves történet volt, amit meg akartam osztani. Nem volt szívet melengető? A friss puha péksüti hallatán, biztos összefutott a nyál a szádban, aztán vagy nyáladzol, vagy lenyeled, de érted, tök aranyos sztori, kár lett volna magamban tartanom.

Na, most kivételesen vicceltem, Karonisz ugyanis egy kém.

Egy sötét szervezethez tartozik, akik lassan, de folyamatosan mérgezik a helyi lakosokat. A szervezet célja, hogy betegségekkel tegyék tönkre az adott környéket, majd csodaszert kínálva ők maguk gyógyítsanak meg mindenkit. Karonisz három évvel ezelőtt került a szervezetbe, mivel a húgát eladták rabszolgának, és arra gyűjt, hogy kiváltsa őt. Karonisz viszont gyanítja, hogy a szervezetet az apja vezeti, ezért próbál meghúzódni, nehogy gyanút fogjanak.

De ez valójában nem is igaz. Ez csak baromság, vicceltem megint.

Karonisz ugyanis úgy ezer évvel ezelőtt felrobbantotta Kecset városát. Kétszer is. És most vezekel.

Hahaha, vicceltem, nem is robbantotta fel… Vagy legalábbis nem azt.

Basa Péter ébresztője minden reggel 5:30-kor megszólalt. Hétfőn különösen nehéz felkelni bárki számára, de Basa Péter mindig igyekszik a lehető legtöbbet kihozni idejéből. Egész nap a rendszer szolgája, közhivatalnokként senki nem becsüli meg, de legalább saját magát megtiszteli azzal, hogy törődik magával.

A kávéja lefőztével minden hétköznap kiül a kis teraszára, elkortyolgatja a fekete nedűjét, és hallgatja a madárcsicsergést. Mondjuk inkább csak szeretné hallgatni, sajnos vidékről felköltözött fővárosiként a hangos járművek és a kocsisok kurvaanyázása elnyomja a feketerigók dallamos énekét. Nagy bánatára csak a szmogos főút mellett volt kiadó lakás, ami nem csak, hogy alig huszonöt négyzetméter, de még egy hangoskodó szobatárs is járt hozzá.

Telefonját nyomkodva informálódik Basa Péter a napi eseményekről. Válság, infláció, összeomlás, anyám kínja; olvassa a sok sületlenséget. Kávéja befejeztével elkezd készülődni.

Most meg vagy kicsit zavarodva? Hogy mi is ez a teló cucc? Ez a telefon bigyó ilyen elektromos izé, amiben az elektronok ide-oda utazgatnak és bumm, internet! Ha nem mondtam volna, épp Terrán járunk, más néven a Föld nevű világban.

Basa Péterre visszatérve, amíg itt magyarázkodnom kellett, addig ő elkészült és elindult otthonából. Átlagos külseje, átlagos testalkata miatt könnyen elvegyül a tömegközlekedési eszközön. Bár nem látszik rajta, sajnos egy születési rendellenesség miatt nem tud erősen szorítani dolgokat, így muszáj neki leülnie a járműveken, mert különben elesik. Mivel a végállomáson száll fel a buszra, ezért mindig talál helyet magának.

Van azonban egy riválisa. Terike néni, 69 éves, nyugdíjas, mindig van dolga a városban. Sürgős reggeli piacozás a csúcsforgalomban. Ismertető jegye: fürkésző tekintet, banyatankja fegyverként való használata. Terike néni a második megállóban száll fel a buszra.

Azt tudni kell, hogy Basa Péter nem tud háttal utazni, illetve muszáj neki a lehető legközelebb ülni a sofőrhöz, hogy lássa az utat és ne legyen rosszul. Ezekben a tulajdonságokban már-már lélekikrek Terike nénivel, számára is ezek az ideális körülmények, ám egyenlő erőviszonyokról szó sincs.

Terike néni alanyi jogon követeli ki magának a legjobb helyeket és itt születnek a konfliktusok.

Amikor Terike néni felszáll, szigorú tekintetével pásztázza a busz utazóközönségét, tekintete azonban mindig megragad Basa Péter helyén. Ezek első ajtós buszok, nem számít, hogy mögötte harminc ember akar felszállni. Terike néni tiszteletet parancsoló aurája mindenkit becsicskít és beletörődésre int. Miután felmérte a buszt, méltóságosan elindul Péter felé, majd megáll mellette. Ez általában az első vagy a második üléssor a buszon. Ezután fogja magát a nyugger, és mintha teljesen véletlen lenne, minden reggel rábassza a banyatankját Basa Péter lábára, vagy belenyomja azt a bordája alá.

Amikor Basa Péter türelmetlenebb, felhívja Terike néni figyelmét arra, hogy amit most tett, az kellemetlen az ő utazására nézve. De a tapasztalt és bölcs Basa Péter mára már megtanulta, hogy az ignorálás a legjobb fegyver Terike néni ellen. A nyuggerterrorista ugyanis bár folyamatosan próbálja zaklatni áldozatát, egy idő után megunja és tovább áll, hogy mástól vegye el a helyet. Az biztos, hogy Terike néni „ezek a mai fiatalok” monológját az egész busz kívülről fújja. A buszsofőr néha már előre be is mondja az utasoknak, hogy Terike néni ott van a megállóban, mindenki készüljön fel lelkileg.
Miután Basa Péter megérkezik a munkahelyére, bekapcsolja a számítógépét és megkezdi napi feladatai teljesítését. Sokszor kell ügyfelekkel beszélgetnie, értetlenkedésüktől már délre a falra tud mászni, a műszak végére pedig teljesen kifacsarják szegényt.

Basa Péter élete azonban ezen a napon teljesen megváltozott. A nap végén, természetesen a munkaidő lejárta után, behívták a felettese irodájába, és ott szembesítették a valósággal. Egy adminisztrációs hiba miatt kirúgták őt. Mármint nem Basa Péter követte el a hibát, hanem az egyik HR-es kollégája egy rosszul bejelölt pipával, egy hónappal ezelőtt véletlenül kirúgta Basa Pétert. Hősünknek emiatt az egész hónapja olyan volt, mintha nem is dolgozott volna, így a 30 óra túlóráját se számolta el senki. A vezető tehetetlennek bizonyult Basa Péter kisegítésében, hiszen ha jobban utánanéznének a hivatal könyvelésének, akkor az veszélyeztetné a helyi képviselő úr hírnevét.

De megnyugtatták Basa Pétert, hogy a főnöknek van 30%-os tisztasági betét kuponja, azt szívesen felajánlja kárpótlásul. Bár eddig ideges volt, ezen elképesztően hasznos kisegítés hallatára azonnal átminősült szerzetessé, bekerült a tiszta aszkézis állapotába, és észre se vette, szinte kilebegett az épületből, hazafelé véve az irányt.

Basa Péter annyira zónán kívülre került, hogy nem is sejtette, mi vár rá ezek után. A nagy Buddha, Gautama Sziddhártha óta nem ért el senki sem ilyen magas szintet a tökéletes aszkézisben, mint Basa Péter, így amikor elromlott a Kun nevű cég fehér furgonja, és elütötte őt a zebrán, ő már ott állt a puszta közepén, megpillantva egy távolban elhaladó szekeret.

– Gyere, itt a kocsi, amit szereztem az útra – mutatott Rix egy szénásszekérre. Karonisznak láthatóan nem tetszett. – Ha gyalogolni akarsz, akkor tőlem jöhetsz a kocsi mellett, majd rakok rád pórázt és akkor szaladgálhatsz is.

Karonisz elég csúnyán nézett, de odament és felpattant a kocsira. Rix viszont csak nézett rá.

– Na, nem indulunk? – idegeskedett Karonisz.
– A tatyód nem akarod hozni? – Rix odamutatott a szekérről, ahova Karonisz a találkozásukkor azonnal lepakolta a hátizsákját.
– Óh, a csudába… – a sárkány leszállt, majd a csomagjával együtt visszamászott.

Elindultak az útra, már elhagyták a város határát is. Rix egyszer csak megtörte a csendet:

– Miért hagyod el mindig a holmid?
– Mert a sárkányoknak nincsenek cuccai! – válaszolt elvörösödött fejjel Karonisz.
– De mióta is vagy ember?
– Ne beszéljünk róla… Inkább azt mondd meg, hogy miért pont szénásszekér? Le vagy égve, mágus?
– Ez volt szabad! Nem olyan egyszerű csak úgy hirtelen hintót venni. Örülj, hogy ez van!
– De el se férünk rajta, hol fogunk aludni?
– Ne aggódj, majd megszabadulunk a szénától is. Csak meg akarom várni, míg elég messzire jutunk vele.
– Miért?
– Megígértem a tulajnak, hogy elviszem a következő városba az árut.
– He? Megbízott benned?
– Miért ne bízott volna meg? Egy ártatlan lányka vagyok, egy puszi, és már látja is, hogy nem lehet baj.

Rix ezután csettintett a kezével, amivel az egész szénaboglya lángra kapott. Viszont arra egyikük sem számított, hogy az hirtelen elkezd sikoltozni.

– Mi a fasz?! – nézett meglepetten Rix hátra Karonisszal együtt. A kocsit megállították. A visítás erősödött, a szénaboglya mocorgott, majd egy köhögő lány és egy srác ugrott le a kocsiról, meztelenül.
– Hallod, te élve felgyújtottad őket?!
– Hát tudtam én, baszod, hogy ott vannak benne? Ki a fasz mászik bele a szénába dugni? Nem szúrta őket?

Azonban feltűnt nekik, hogy még mindig köhög a szénaboglya.

– Hallod, oltsd már el, még van benne valaki! – nézett pánikolva Karonisz Rixre, aki eloltotta a tüzet, de nagy lett a füst.
Nem kellett sokat várni, egy harmadik meztelen srác is kiugrott a szénaboglyából, és köhögve elindult egy irányba, fogalma se volt merre, csak minél messzebb a kocsitól.
A párosunk csak értetlenül nézett egymásra, majd a következő ordibálást hallották.
– Te büdös kurva! Ki a fasz ez?! Hát bazdmeg, ezért heverésztél te ott, magamutogató ribanc, mert ezzel a… – miközben a srác üldözte a lányt és a szeretőjét, eltávolodtak a horizonton túlra, így a két lány már nem hallott belőlük semmit. Megint egymásra néztek.
– Szerinted van még benne valaki? – kérdezte Rix Karoniszt.
A sárkány leszállt, elkezdte megbökdösni a maradék szénaboglyát.
– Szerintem már nincs. De érzek valamit – Karonisz visszamászott a kocsira és kicsit megpiszkálta a boglyát onnan is.
– No? – kérdezte kíváncsian Rix.

Karonisz leugrott a kocsiról és lehajolt az alá. Abban a pillanatban egy meztelen srác rohant neki, lökte fel és szaladt el rémülten beleveszve a tájba. Mindketten csak néztek egymásra, szótlanul, értékelték magukban az eseményeket. Rix törte meg a csendet:

– Ha még valaki van a szénában, a kocsin, a kocsi alatt, a kocsiban, a lovon, a lovak alatt vagy magukban a lovakban, én esküszöm ezt az egész szart felrobbantom, a darabjait meg feldugom az öreg seggébe, akitől elhoztam!

Nem volt már más a kocsi körül.

Másnap Rix ismét bement a városba. Volt, mikor ellenségként, volt, mikor barátként, de sűrűn járt-kelt ezeken az utcákon. Szokásához híven aludni nem igazán sikerült neki. A karikás szemeit viszont már megtanulta a mágiahasználat mellékhatásaként kimagyarázni. Ezt persze soha senki nem vette be neki.

Megérkezett a térképen jelölt pontra, ami egy templom volt, amit Jolka istennő tiszteletére emeltek. Rix nem igazán szereti ezeket a helyeket, mert az istenek se szeretik őt, nagyon soknak tett már keresztbe a puszta létezésével. A fölösleges baljós dolgok, amik őt követik évszázados terhet jelentenek az isteni adminisztráció számára.

Volt olyan hét, amikor annyi halottat írtak Rix számlájára, hogy többeket visszaküldtek az élők világába, mert felborult a természet egyensúlya. A hivatalnokok nem bírták a sok holtat lepapírozni, ezért gyakornok, alsóbbrendű isteneket vettek fel más irodákból, hogy kezelni tudják a helyzetet. A baj az volt, hogy egy isten általában csak ahhoz ért igazán, amire rendeltetik. Így amikor a hibernáló nyolclábúak istenét beültették, hogy intézze el a mágus által a csatában elesett katonákat, akkor az visszaküldte a lelkeket az élők közé, mintha csak téli álmot aludtak volna. Mondani sem kell, az oszladozó, sétáló hullák az utcán nemcsak a lakosságba fagyasztották bele a szart, de Rixbe is.

Ez az incidens végül több szempontból is rosszul sült el. Az istenek „új biztosítékokat építettek bele a rendszerbe, hogy ilyen többé ne forduljon elő” (megjegyzés: 5 évvel később ugyanúgy előfordult). De az biztos, hogy az eset Rixnek rengeteg ellenséget szerzett az élők és a túlvilágon lévők között egyaránt.

Rix a templomba belépve azonnal megszédült, így gyorsan le is kellett ülnie. Nem a vérnyomása esett le, csupán a helyi isten, Jolka mutatta ki iránta érzett szeretetét. Rix elővette a pénzérméjét, amire a bódultság azonnal eltűnt.

– Mit akarsz? – kérdezte egy rendkívül morcos hang Rixtől. Ő nem látott senkit maga körül.
– Több tiszteletet első körben!
– Ugyan miért adnék neked tiszteletet, te korcs?!
– Tudsz róla, hogy bármikor lerombolhatom ezt a kócerájt, ugye? Ismerlek titeket, hívők nélkül fabatkát sem értek. Elég sokáig élek ahhoz, hogy lássalak örökre eltűnni – ezután hosszú hatásszünet volt, még az istennő sóhajtása is érződött a levegőben. – Fel foglak robba… – kezdett bele Rix, de Jolka közbevágott.

– Rendben, értettem a célzást. Kezdjük elölről. Mit szeretnél, gyermekem?

Rix elmagyarázta neki a helyzetet a császárral. Illetve azt is megemlítette, ha nem tesznek valamit, így is, úgy is eltűnik ez a templom a birodalommal együtt, mert egyre több szomszédos ország feni a fogát az uradalomra.

– Jól van. Tudok megoldást nyújtani a problémádra. Hogy tudd, kivel van dolgod, ajándékot adok át neked. Először is, gyermekem, nyúlj a pad alá. Találni fogsz egy üvegcsét. Nagyon vigyázz, mert ha a kupak… – csörrenés zavarta meg a helyi isten beszédét – … ha a kupaknál fogod meg, akkor le fog esni és összetörik.

Rix nem mondott semmit, csak ült, és megnézte közelebbről a kupakot, majd kurvaanyázott magában.

– Semmi gond. Balesetek előfordulhatnak. Fel vagyok készülve erre is, így ez esetben kérlek, menj oda a bejárattól balra lévő dobozhoz – Rix odament. – Jó, most állj rá – Rix felállt rá. – Jó, most a jobb kezeddel nyúlj fel a gerendához, és érezni fogsz egy zsinórt, azt a zsinórt, ha meghúzod, akkor… – csörömpölés szakította meg a helyi isten beszédét… – akkor minden le fog esni, ezért fontos, hogy ne húzd meg.

– Direkt csinálod bazdmeg? Tényleg azt akarod, hogy felgyújtsam ezt a kócerájt?!
– Te nem várod meg, te hülye kis korcs, hogy befejezzem a mondatom!
– A fontos dolgokat mondd először, a fontosakat!
– Kétezer éve nem beszéltem emberrel. Mégis honnan tudnám, hogy mi a fontos?

Rix nyelt egy nagyot.

– Szóval most mit csináljak?
– A templom raktárába menj be, ott van egy polc, rajta három üveggel. Tetszőlegesen vedd le valamelyiket.

Rix várt. Csend. Végül megszólalt.

– Ennyi? – kérdezte gyanakodva Rix.
– Igen, ennyi, miért, mit vársz még tőlem?
– Nem fog összetörni, ha bemegyek és leveszek egy üveggel?
– Hacsak le nem ejted, nem.

Rix forgatta a szemét, de bement a raktárba, pár perc múlva azonban kijött.

– Mindhárom üveg üres.
– Hogy-hogy üres? Teli kéne, hogy legyenek!

Rix türelme eléggé a végét járta, mire Jolka megszólalt.

– Nem mondod, hogy a papom megitta… Hát azért nem aludt a múltkor két hétig?! És azért tartotta meztelenül…
– Leszarom a papodat! Mondd meg, mit csináljak?!
– Ezt megitták, azokat meg mind összetörted. Én már nem adhatok neked semmit.
– Hú, de kibaszott nagy áldás vagy te a világunkra meg a városunkra, hogy össze ne fossam magam hatalmasságodtól…
– Sajnos most el kell menned.
– Ennyi? Nyugodjak bele?!
– Nem mondtam volna? A szomszéd kisboltban a sárga színű fűszert kérd ki. A teljes tasakot itasd meg vele, oszt’ jó napot.

Rix köszönés nélkül kiviharzott, vett a sárga fűszerből és visszament a kastélyba.

Estére járt már, Rix elindult a piacra. Nincs legális piac ilyen késő tájt, legfeljebb késő esti vásárok vannak ünnepek idején. Rix viszont nem is ilyen helyre akart menni. Valami jó erős anyagot akart szerezni, hogy végre észhez térítse az uralkodót. Betért egy kis bárba, tudta, kit keres. Letett egy ezüstérmét a pultos elé, aki erre már nyitotta is az alagsori ajtót, ahová csak nagyon különleges vendégeknek van lehetősége lejutni.

– Srácok, srácok, hát nézzétek, ki van itt?! A csodálatos és mindig elbűvölő Rix! – rohant elébe a lépcsőn leérkező lányhoz a kocsma tulaja. – Hadd nézzelek meg, hát semmit se változtál! – Rix láthatóan jól tűrte a nagy darab, kiöltözött, piától és dohánytól bűzlő, kopasz, de szakállas üzletembert.

– Pedig ha tudnád…
– Hány éve is jártál utoljára itt? Tíz?
– Szerinted számolom?
– Hallod, nem akarod, hogy a fiam esetleg…
– Nem!
– Jó-jó, csak hülyültem! Srácok, nézzétek, maga a birodalmunk főmágusa tette tiszteletét nálunk! – hátul a gyanús porokat méricskélő emberek tisztelettel bólintottak, de láthatóan nem nagyon értek rá.
– Bardobáns, ha már lejöttem a pöcegödröd legmélyére, meg se kínálsz valami kibaszott erőssel? Elittad a kibaszott modorod?
– Kerl. Kerl! – kiáltott hátra a tulaj, de nem jött ki senki az irodából.
– Ne fáradjon, uram – szólt ki az ajtón az egyik férfi –, jövök én helyette! Kerl már megint megnyalta az ujját – Bardobáns először meg akart szólalni, de lehunyta a szemét és megvárta, hogy Kerl helyett odaérjen a rövid, barna hajú, magas kollégája, akit Bádogos néven ismer – Szóval, miben segíthetek?
– Hozz nekünk a szekrényből egy kimértet!
– Bardo, várj! Piára gondoltam – szólt közbe Rix.
– Akkor a kimért mögött lévő bársonyosat!
– Azonnal!
– Ja, de azért töröld le előtte! – kiáltott Bádogos után Bardobáns. – Jaj, drága Rixem… – a hajába túrt volna, de nem volt neki. Így csak úgy csinált, mintha lenne. Elég fura volt. Rix sajnálni kezdte.
– Ne folytasd, tudom bazdmeg… Mindenkinek megvan a maga gondja, mi?
– Igen, de üljünk le addig. Biztosan nem ezért fáradtál ide, hogy az én megposhadt piámat igyad. Mi kell? – Rix diszkréten átadott egy papírfecnit Bardobánsnak, aki azt elolvasván azonnal összeráncolta a homlokát. Majd vissza is adta Rixnek, aki azzal a lendülettel elégette a kezében. – Ez azért elég komoly ügy. Mondanám, hogy vidd magaddal Kerlt, aki tudná, hogy kihez fordulj, de ha jól hallom éppen a katica szájában talált kiskutyákról énekel, ezért nem vennéd hasznát – hátrafordult.

– Kussolj már bazdmeg! – visszafordult Rixhez.
– Parancsoljanak – adta át számukra az italt a sármos Bádogos.
– Itt van viszont ő – folytatta Bardobáns. – Bádogos ismeri a várost, mint a tenyerét.
– Én, uram?
– Ki más?!
– Én Qvarlan vagyok.
– Qvarlannak hívnak?
– Holdot Qvarlan, igen. Múlt héten költöztem fel ide. Véletlenül pont ebben az üzletben szálltam meg akkor, amikor az a kutyás Ficin néni éppen a galambokat kergette el, úgy jött oda hozzám a Kárism bácsi. Nem ismertük akkor még egymást, de megmutatta a kedvenc csizmáját, amit az apjától kapott, és nemrég Ficin néni kutyájának a szarába…
– Már tudom melyik vagy, baszod magad, amelyik folyton pofázik! Melyik a Bádogos akkor?

Egy mérős kolléga hátulról megszólalt.

– A Bádogost a Kicsi Dzsói felakasztotta.
– Mikor akasztotta fel? – kérdezett vissza Bardobáns.
– Három éve.
– Te jó ég, szegény Bádogos! Jó ember volt pedig…
– Hú, hallottam már ezt a történetet – szólalt meg újra Qvarlan –, ez volt az, amikor a Kicsi Dzsói először papuccsal verte, mire a Bádogos úgy sipítozott, mint akit…
– Ha nem kussolsz el azon nyomban, addig nyomkodom fel a seggedbe a papucsodat, amíg az fel nem robban! Takarodj! – Bardobáns megint a hajába akart túrni, de továbbra sem volt neki. Furcsa volt még mindig. Rix még mindig sajnálta.
– Mondjuk legalább már értem, miért nyaldosta az ujját a szobatársa – szúrt oda gúnyosan Rix.
– Jaj, Rix, nagyon nehéz manapság normális munkaerőt találni! Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. Na de a lényeg, akkor adok egy térképet. Aztán ugyanazzal az érmével, amivel ide bejutottál, be tudsz menni majd oda is. Viszont nappal kell menned – közben rajzolt gyorsan egy térképet és elmagyarázta az utat.
– Köszönöm, Bardobáns.
– Mikor látlak legközelebb?
– A temetéseden. – Rix már indult volna, de hirtelen megfordult. – Te, figyelj, Bardo! Nem akarod, hogy vénségedre kezdjek valamit a kopaszságoddal?
– De… hát én nem is vagyok kopasz.

Rix szeme elkerekedett.

– Olyan ragyogóan sima a fejed, hogy ha egy sapkát raknék rá, súrlódás nélkül csúszna le róla.
– Borotválom, azért. Hát nem menő így?
– Na, menj a büdös picsába! Amúgy tényleg az.

Rix felsietett, kezébe kapta az érméjét és hátra se nézett. Mosolygott egy jót – az a barom még mindig meg tudta lepni. No meg más problémáját látva el tudott feledkezni a sajátjáról, kicsit megkönnyebbült a lelke, erre már nagyon szüksége volt.
Aztán kutyaszarba lépett.

Csattanás, kopácsolás, sistergés. Ezek talán azok a hangok, amik a legjobban leírják egy kovácsműhely atmoszféráját. Ége kis falva messze földön híres mestereiről, így a Bronzkalapács kovácsműhely is a régió egyik ékköve.

Az üzletet Kovács Hulon vezeti, segédei pedig Lotondi Jácol és Meszes Bobi. Hulon a mesterséget apjától tanulta, aki a nagyapjától, az pedig a dédapjától, aki még az ükapjától leste el a fogásokat, ő pedig a család ősatyjától örökölte a tudást. Jácol és Bobi paraszti családból származtak, ám Hulon hamar meglátta bennük a lehetőséget, ezért kitanította őket a mesterség csínyára és bínjára. Tervei között szerepelt, hogy a két fiúra hagyja műhelyét, neki ugyanis csak lányai születtek, és azok is már lassan egy évtizede férjhez mentek.

A kovácsműhely nem volt nagy, de mégis a királyság egyik legjobbjának számított. A Bronzkalapács magának a koronahercegnek és a területért felelős grófnak készítette a fegyvereket, páncélokat és lovas szerszámokat. Nyugtuk nem volt sok, de sosem zargatták őket. A határidők tarthatóak voltak, a minőség pedig mindenki számára a legfontosabbnak számított.

Jácol és Bobi azonban nem mindig jöttek ki jól egymással. Látszólag minden rendben volt közöttük, de néha előbújtak az elfojtott problémák. Hulon ezeket a szituációkat nagyon sajnálta, fájt miatta a szíve, hiszen mindkét fiút sajátjának érezte, ezért nem tudott igazságot tenni kettőjük között.
Egyszer azonban megtörtént az a tragédia, ami minden családot megmérgezhet, ahol hatalomért megy a harc. Este nyolc volt, s kora okán Hulon már az igazak álmát aludta és már Bobi is lefeküdt. Hulon úgy horkolt, hogy néha a házban lévő üvegedények is beleremegtek.

Jácol viszont ébren volt. Nem tudott aludni. Egyszerűen úgy bökte a csőrét valami, hogy már erek dagadtak a homlokán. Sokáig tűrt, de egyszer csak elszakadt az a bizonyos cérna, felkelt a konyhaasztal mellől, megfogta a kését és dübögve felrohant az emeletre. Az ajtók zárva voltak, nem érdekelte, nagy hangzavarral berúgta azt, üvöltött egyet és megtörtént a tragédia.
Azt hitte, hogy Bobihoz megy be… De nem, ezúttal Hulon aludt Bobi helyén, mivel Hulonnak, a legendás kovácsmesternek fájt a háta, és ki akarta próbálni Bobi ágyát, hátha az segít rajta.
A zajra Bobi is felriadt, azonnal odafutott Jácolhoz, aki zavart tekintettel, csöpögő késsel a kezében ott állt Hulon fölött. Lényegében apja felett…

– Mit tettél?! – kérdezte megrendülve Bobi Jácolt.
– Én?! – értetlenkedett Jácol. – Neked kellett volna itt lenned, nem Hulon mesternek!
– Azt kérdeztem, mit tettél?!
– Én csak…

Jácol összerogyott az ajtóban. Bobi nem jutott szóhoz. Nem értette a helyzetet. Jácol, aki mindig rendes volt, odafigyelt, itta Hulon minden szavát, most így, éjnek évadján, ilyet tett…
Hulon rémült, fagyott tekintete belevésődött mindkét fiú lelkébe. Egyikük sem akarta soha így látni a mesterét. De nem lehetett mit tenni. Nem volt már mit tenni. Éppen ezért törte meg a csendet maga Hulon mester.

– Mi a fasz bajotok van nektek, miért nem hagytok aludni?!
– Én csak… – Jácol hebegett, alig bírt beszélni a sírástól – dühös lettem, hogy Bobi megint az én késemmel evett.
– Bocsánat haver, csak ez volt tiszta.
– Csak szólni akartam, hogy ez az enyém, ne egyél vele, de amikor benyitottam, véletlen Hulon mestert ébresztettem fel ezzel. Ne haragudjatok!

Ezután mindhárman összeborultak, megbocsájtottak egymásnak és ennyi.
Mármint tényleg ennyi, jön a következő rész, pápá.

Karonisz minden hajnalban már javában dolgozik saját kis pékségében. A szőke lány messze földön híres erejéről, kitartásáról, szépségéről és persze páratlan péksüteményeiről. Mire a reggel 6 órai nyitás a kezdetét veszi, már hosszú sorok állnak nála, és várják, hogy jusson nekik valamilyen kenyér, süti, vagy akár csak egy kis morzsa, akkora ugyanis a kereslet. Szegény lány bármennyit is dolgozik hajnalok hajnalán, reggel nyolcra már üres a pultja, és egészen délután ötig így is marad. Ekkor viszont újra kinyit, és az utca ismét megtelik emberekkel, egészen este hétig, míg el nem fogy a második adag péksüti.

A péklány kénytelen volt súlykorlátot bevezetni. Termékeiből mindösszesen fél kiló vihető el, hogy mindenkinek jusson. Ezt kihasználva vannak, akik külön üzletet vezetnek Karonisz pékségére építve. A sorban állók napszaktól és hőmérséklettől függően fagyit, teát, kávét vagy vizet vehetnek, és ha kell, a leleményes nyerészkedők ezeket el is csomagolják elvitelre.

Karonisz specialitása a vaníliás pufi, ami rendkívül lágy, kelt tésztából áll, ezt pedig elképesztően finom vaníliás pudinggal tölti fel. De messze földön híres a rétes tésztája is, aminek köszönhetően országos bajnokságokat is nyert már. De a helyiek mégis a pufit követelik tőle, így a rendelkezésre álló mennyiséget általában a vanília beszerezhetősége szabja csak meg.

Mindenki csak csodálkozik, hogy bírja az erős karú, mégis alig százhatvan centis csöppke lányka egyedül vezetni vállalkozását. Többek szerint megőrült, hogy még mindig nem vett fel maga mellé senkit sem. A lány azonban makacs, nem enged kemencéje közelébe egy lelket sem, neki pontosan elég az, ha látja az emberek mosolyát, miközben ételét fogyasztják.

Nagy nyeresége sincs. Az árakat úgy lőtte be, hogy a bérleti díj, a rezsi és az alapanyag költség kijöjjön, plusz maradjon pár százalék a fejlesztésekre vagy karbantartásra, amennyiben szükséges. Magára nem gondol, nincsenek luxus vágyai, a pihenés nála pedig annyiból áll, hogy a reggeli zárás és a délutáni dagasztás előkészítése után egy pár órát tud szunyókálni.

Most biztos azt gondolod, hogy valami történni fog ezzel a karakterrel. De nem fog semmi se. Egyszerűen ez csak egy kedves történet volt, amit meg akartam osztani. Nem volt szívet melengető? A friss puha péksüti hallatán, biztos összefutott a nyál a szádban, aztán vagy nyáladzol, vagy lenyeled, de érted, tök aranyos sztori, kár lett volna magamban tartanom.

Na, most kivételesen vicceltem, Karonisz ugyanis egy kém.

Egy sötét szervezethez tartozik, akik lassan, de folyamatosan mérgezik a helyi lakosokat. A szervezet célja, hogy betegségekkel tegyék tönkre az adott környéket, majd csodaszert kínálva ők maguk gyógyítsanak meg mindenkit. Karonisz három évvel ezelőtt került a szervezetbe, mivel a húgát eladták rabszolgának, és arra gyűjt, hogy kiváltsa őt. Karonisz viszont gyanítja, hogy a szervezetet az apja vezeti, ezért próbál meghúzódni, nehogy gyanút fogjanak.

De ez valójában nem is igaz. Ez csak baromság, vicceltem megint.

Karonisz ugyanis úgy ezer évvel ezelőtt felrobbantotta Kecset városát. Kétszer is. És most vezekel.

Hahaha, vicceltem, nem is robbantotta fel… Vagy legalábbis nem azt.

Basa Péter ébresztője minden reggel 5:30-kor megszólalt. Hétfőn különösen nehéz felkelni bárki számára, de Basa Péter mindig igyekszik a lehető legtöbbet kihozni idejéből. Egész nap a rendszer szolgája, közhivatalnokként senki nem becsüli meg, de legalább saját magát megtiszteli azzal, hogy törődik magával.

A kávéja lefőztével minden hétköznap kiül a kis teraszára, elkortyolgatja a fekete nedűjét, és hallgatja a madárcsicsergést. Mondjuk inkább csak szeretné hallgatni, sajnos vidékről felköltözött fővárosiként a hangos járművek és a kocsisok kurvaanyázása elnyomja a feketerigók dallamos énekét. Nagy bánatára csak a szmogos főút mellett volt kiadó lakás, ami nem csak, hogy alig huszonöt négyzetméter, de még egy hangoskodó szobatárs is járt hozzá.

Telefonját nyomkodva informálódik Basa Péter a napi eseményekről. Válság, infláció, összeomlás, anyám kínja; olvassa a sok sületlenséget. Kávéja befejeztével elkezd készülődni.

Most meg vagy kicsit zavarodva? Hogy mi is ez a teló cucc? Ez a telefon bigyó ilyen elektromos izé, amiben az elektronok ide-oda utazgatnak és bumm, internet! Ha nem mondtam volna, épp Terrán járunk, más néven a Föld nevű világban.

Basa Péterre visszatérve, amíg itt magyarázkodnom kellett, addig ő elkészült és elindult otthonából. Átlagos külseje, átlagos testalkata miatt könnyen elvegyül a tömegközlekedési eszközön. Bár nem látszik rajta, sajnos egy születési rendellenesség miatt nem tud erősen szorítani dolgokat, így muszáj neki leülnie a járműveken, mert különben elesik. Mivel a végállomáson száll fel a buszra, ezért mindig talál helyet magának.

Van azonban egy riválisa. Terike néni, 69 éves, nyugdíjas, mindig van dolga a városban. Sürgős reggeli piacozás a csúcsforgalomban. Ismertető jegye: fürkésző tekintet, banyatankja fegyverként való használata. Terike néni a második megállóban száll fel a buszra.

Azt tudni kell, hogy Basa Péter nem tud háttal utazni, illetve muszáj neki a lehető legközelebb ülni a sofőrhöz, hogy lássa az utat és ne legyen rosszul. Ezekben a tulajdonságokban már-már lélekikrek Terike nénivel, számára is ezek az ideális körülmények, ám egyenlő erőviszonyokról szó sincs.

Terike néni alanyi jogon követeli ki magának a legjobb helyeket és itt születnek a konfliktusok.

Amikor Terike néni felszáll, szigorú tekintetével pásztázza a busz utazóközönségét, tekintete azonban mindig megragad Basa Péter helyén. Ezek első ajtós buszok, nem számít, hogy mögötte harminc ember akar felszállni. Terike néni tiszteletet parancsoló aurája mindenkit becsicskít és beletörődésre int. Miután felmérte a buszt, méltóságosan elindul Péter felé, majd megáll mellette. Ez általában az első vagy a második üléssor a buszon. Ezután fogja magát a nyugger, és mintha teljesen véletlen lenne, minden reggel rábassza a banyatankját Basa Péter lábára, vagy belenyomja azt a bordája alá.

Amikor Basa Péter türelmetlenebb, felhívja Terike néni figyelmét arra, hogy amit most tett, az kellemetlen az ő utazására nézve. De a tapasztalt és bölcs Basa Péter mára már megtanulta, hogy az ignorálás a legjobb fegyver Terike néni ellen. A nyuggerterrorista ugyanis bár folyamatosan próbálja zaklatni áldozatát, egy idő után megunja és tovább áll, hogy mástól vegye el a helyet. Az biztos, hogy Terike néni „ezek a mai fiatalok” monológját az egész busz kívülről fújja. A buszsofőr néha már előre be is mondja az utasoknak, hogy Terike néni ott van a megállóban, mindenki készüljön fel lelkileg.
Miután Basa Péter megérkezik a munkahelyére, bekapcsolja a számítógépét és megkezdi napi feladatai teljesítését. Sokszor kell ügyfelekkel beszélgetnie, értetlenkedésüktől már délre a falra tud mászni, a műszak végére pedig teljesen kifacsarják szegényt.

Basa Péter élete azonban ezen a napon teljesen megváltozott. A nap végén, természetesen a munkaidő lejárta után, behívták a felettese irodájába, és ott szembesítették a valósággal. Egy adminisztrációs hiba miatt kirúgták őt. Mármint nem Basa Péter követte el a hibát, hanem az egyik HR-es kollégája egy rosszul bejelölt pipával, egy hónappal ezelőtt véletlenül kirúgta Basa Pétert. Hősünknek emiatt az egész hónapja olyan volt, mintha nem is dolgozott volna, így a 30 óra túlóráját se számolta el senki. A vezető tehetetlennek bizonyult Basa Péter kisegítésében, hiszen ha jobban utánanéznének a hivatal könyvelésének, akkor az veszélyeztetné a helyi képviselő úr hírnevét.

De megnyugtatták Basa Pétert, hogy a főnöknek van 30%-os tisztasági betét kuponja, azt szívesen felajánlja kárpótlásul. Bár eddig ideges volt, ezen elképesztően hasznos kisegítés hallatára azonnal átminősült szerzetessé, bekerült a tiszta aszkézis állapotába, és észre se vette, szinte kilebegett az épületből, hazafelé véve az irányt.

Basa Péter annyira zónán kívülre került, hogy nem is sejtette, mi vár rá ezek után. A nagy Buddha, Gautama Sziddhártha óta nem ért el senki sem ilyen magas szintet a tökéletes aszkézisben, mint Basa Péter, így amikor elromlott a Kun nevű cég fehér furgonja, és elütötte őt a zebrán, ő már ott állt a puszta közepén, megpillantva egy távolban elhaladó szekeret.

– Gyere, itt a kocsi, amit szereztem az útra – mutatott Rix egy szénásszekérre. Karonisznak láthatóan nem tetszett. – Ha gyalogolni akarsz, akkor tőlem jöhetsz a kocsi mellett, majd rakok rád pórázt és akkor szaladgálhatsz is.

Karonisz elég csúnyán nézett, de odament és felpattant a kocsira. Rix viszont csak nézett rá.

– Na, nem indulunk? – idegeskedett Karonisz.
– A tatyód nem akarod hozni? – Rix odamutatott a szekérről, ahova Karonisz a találkozásukkor azonnal lepakolta a hátizsákját.
– Óh, a csudába… – a sárkány leszállt, majd a csomagjával együtt visszamászott.

Elindultak az útra, már elhagyták a város határát is. Rix egyszer csak megtörte a csendet:

– Miért hagyod el mindig a holmid?
– Mert a sárkányoknak nincsenek cuccai! – válaszolt elvörösödött fejjel Karonisz.
– De mióta is vagy ember?
– Ne beszéljünk róla… Inkább azt mondd meg, hogy miért pont szénásszekér? Le vagy égve, mágus?
– Ez volt szabad! Nem olyan egyszerű csak úgy hirtelen hintót venni. Örülj, hogy ez van!
– De el se férünk rajta, hol fogunk aludni?
– Ne aggódj, majd megszabadulunk a szénától is. Csak meg akarom várni, míg elég messzire jutunk vele.
– Miért?
– Megígértem a tulajnak, hogy elviszem a következő városba az árut.
– He? Megbízott benned?
– Miért ne bízott volna meg? Egy ártatlan lányka vagyok, egy puszi, és már látja is, hogy nem lehet baj.

Rix ezután csettintett a kezével, amivel az egész szénaboglya lángra kapott. Viszont arra egyikük sem számított, hogy az hirtelen elkezd sikoltozni.

– Mi a fasz?! – nézett meglepetten Rix hátra Karonisszal együtt. A kocsit megállították. A visítás erősödött, a szénaboglya mocorgott, majd egy köhögő lány és egy srác ugrott le a kocsiról, meztelenül.
– Hallod, te élve felgyújtottad őket?!
– Hát tudtam én, baszod, hogy ott vannak benne? Ki a fasz mászik bele a szénába dugni? Nem szúrta őket?

Azonban feltűnt nekik, hogy még mindig köhög a szénaboglya.

– Hallod, oltsd már el, még van benne valaki! – nézett pánikolva Karonisz Rixre, aki eloltotta a tüzet, de nagy lett a füst.
Nem kellett sokat várni, egy harmadik meztelen srác is kiugrott a szénaboglyából, és köhögve elindult egy irányba, fogalma se volt merre, csak minél messzebb a kocsitól.
A párosunk csak értetlenül nézett egymásra, majd a következő ordibálást hallották.
– Te büdös kurva! Ki a fasz ez?! Hát bazdmeg, ezért heverésztél te ott, magamutogató ribanc, mert ezzel a… – miközben a srác üldözte a lányt és a szeretőjét, eltávolodtak a horizonton túlra, így a két lány már nem hallott belőlük semmit. Megint egymásra néztek.
– Szerinted van még benne valaki? – kérdezte Rix Karoniszt.
A sárkány leszállt, elkezdte megbökdösni a maradék szénaboglyát.
– Szerintem már nincs. De érzek valamit – Karonisz visszamászott a kocsira és kicsit megpiszkálta a boglyát onnan is.
– No? – kérdezte kíváncsian Rix.

Karonisz leugrott a kocsiról és lehajolt az alá. Abban a pillanatban egy meztelen srác rohant neki, lökte fel és szaladt el rémülten beleveszve a tájba. Mindketten csak néztek egymásra, szótlanul, értékelték magukban az eseményeket. Rix törte meg a csendet:

– Ha még valaki van a szénában, a kocsin, a kocsi alatt, a kocsiban, a lovon, a lovak alatt vagy magukban a lovakban, én esküszöm ezt az egész szart felrobbantom, a darabjait meg feldugom az öreg seggébe, akitől elhoztam!

Nem volt már más a kocsi körül.

Az In Focus regények elérhetősége